A legtöbb C++ programozási tutorial azzal szokott kezdődni, hogy "Hello Word"-öt iratnak ki.
Szakítva a hagyománnyal, én az első leckében egy header file-t fogok bemutatni, abból a praktikus meggondolásból, hogy ezzel biztosan találkozik mindenki majd munkája során. Ha tovább olvasol megtudhatod mi az :).
Persze pár dolgot tisztázni kell, hogy pl. mi a deklaráció, definíció, típus, változó stb.
Talán a legfontosabb fogalom, amit először tisztázni kell, az az algoritmus. Az algoritmus nem más, mint egy feladat megoldásához szükséges, véges számú lépéssorozat. Az algoritmushoz szorosan kapcsolódik az implementáció fogalma. Az implementáció ugyanis adott programozási nyelv és platform alatt megírt működő algoritmus. A platform magában foglalja az adott hardware-t (mint pl. PC, mobiltelefon stb) és a rajta futó operációs rendszert (mint pl. Windows, Android stb).
Programot adott feladat megoldására írunk, amihez meg kell tervezni az algoritmust. Ezt a tervezést algoritmusleíró eszközökkel készítjük, ilyen lehet a folyamatábra, a struktorgram, a pszeudo-kód (ál-kód). Szerény véleményem szerint ez utóbbi a legpraktikusabb. Objektum-Orientált programozáshoz pedig a legjobb választás az UML (Unified Modeling Language).
A programunk futása során a memóriába adatok töltődnek be kis memóriarekeszekbe, melyek meg vannak címezve. Innen tudja majd a processzor, hogy honnan kell vegye az adatokat, amiket feldolgoz. Nos a típus leír egy ilyen tárhelyet, hogy hol, mennyi memóriát foglaljon egy adathoz. De a típus ennél több, azt is meghatározza, hogy milyen műveleteket végezhetünk azon az adaton. A változó a programozó - illetve a megoldandó feladat által megadott - neve a változónak. Mint a neve is mutatja, változik, azaz a program futása során a memóriában lévő adat változhat.
Érdekességképp: A memóriafoglalás helye az operációs rendszertől és hardware-től jelentősen függ.
A leggyakoribb típusok:
Számok:
int (egész, -2 147 483 648-tól +2 147 483 648-ig, memóriában 4 byte)
float (törtszám, 3.4*10^-38-tól 3.8*10^+38-ig, memóriában 4 byte). Kis magyarázat: Ez utóbbi normálalakban van megadva, ami azt jelenti, hogy a 10-es számrendszerben minden felírható vmi szorozva a 10 a valahanyadikon formában. Pl. 200 = 2*10^2, vagy 0,2 = 2*10^-1. Itt a hatványozást a ^ jel jelenti. A programozásban ezzel a formával, az exponenciális alakkal nagy E-ként fogunk találkozni, tehát a float típus intervalluma [3.4E-38 .. 3.8E+38 ], ami elképesztően kicsi, és hatalmasan nagy szám.
Szöveg:
char (egyetlen karakter, memóriában 1 byte)
string (255 karakterből álló karakterlánc, memóriában 255 * 1 byte)
Pl.:
int egesz;
Ezzel egy egész nevű változót hoztunk létre, aminek egész a típusa. A változónevek és azonosítók nem tartalmazhatnak ékezetet, és csak betűvel, vagy aláhúzásjellel kezdődhetnek. C++-ban a a típus után írjuk a változónevet pontosvesszővel lezárva.
Egyelőre ennyi, később részletezem őket, de fontos megemlíteni, hogy van határuk, hogy mekkora adatot tárolnak. Ezzel együtt jár a memóriahely foglalás is. Sajnos általános probléma, hogy a
Érdekességképp: teljesen más módon tároljuk az egész (fixpontos tárolás) és törtszámokat (lebegőpontos tárolás).
Létezik struktúrált, és objektum orientált programozás. Ám a másodikhoz kell valamennyi az első ismeretéből is. A struktúrált programozás során függvényekkel (functions) és eljárásokkal (procedures) találkozunk. Mik is ezek? Egy szóval: alprogramok. Olyan kisebb egységek, melyekből fel tudjuk építeni nagyobb programunkat, egyszerűbben tervezhetővé, átláthatóbbá teszik a tervezést, a megoldáshoz vezető utat.
A függvény (function) olyan alprogram, melynek van visszatérési értéke, azaz visszaad egy bizonyos típusú adatot. A függvényeknek (procedúráknak) lehetnek paraméterei is, több is, hasonlóan a különböző változójú matematikai függvényekhez. Mikor ezeket a paramétereket, melyek csak szimbólikus változónevek, igazi értékekkel ruházzuk fel, argumentumként nevezzük őket. Azaz, a paraméterek helyébe argumentumok kerülnek.
A C++ csak függvényekkel dolgozik, jobban mondva az üres (void visszatérésű) függvény felel meg a procedúráknak.
A deklaráció az alprogramunk prototípusa, egy függvény visszatérési értékének típusát és a paramétereinek típusait soroljuk fel. A definícióban pedig a függvény működését, algoritmusát adjuk meg az adott programozási nyelven implementálva. Látni fogjuk, hogy a prototípusokat a header file-okban tároljuk majd, és ugyanolyan file-névvel ellátva a definíciókat egy .cpp file-ba tesszük majd. A függvény prototípusokat szignatúrának is nevezzük.
A moduláris programozás során a programunkat nem csak függvényekre, de különálló fizikai file-okra is bontjuk. Ezek a file-ok a winchesteren (HDD, merevlemez) tárolódnak. Ezekben a file-okban tároljuk majd a függvényeinket. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy még bonyolultabb programokat írhassunk, melyben a programot modulokra, azon belül függvényekre bontsuk. De ezenkívül nagyobb jelentősége az, hogy bizonyos jól működő függvényeket egy file-ban tárolva újabb programjainkhoz is felhasználhassuk. Ezeket a file-okat, modulokat külön tudjuk fordítani (compiling), majd hozzácsatlakoztatni a programunkhoz (linking). Bizonyos ilyen file-ok már meg is vannak írva C++-ban, ezeket a file-okat az #include (tartalmazás) utasítás után írjuk. Pl. #include <iostream>. Itt a szabványos C++-hoz tartozó iostream.h file-t adtuk hozzá a programunkhoz. Ezt már előttünk megírták, méghozzá egy bizottság tagjainak jóváhagyásával, akik létrehozták az ANSI C++-t. Maga az ANSI C++ egy szabvány. Ezért előnye, hogy minden platformon működnie kell, minden programozási környezetben. Ez az iostream nagyon fontos modul, ugyanis e nélkül nem tudnánk adatokat beolvasni, illetve kiiratni (tudnánk, hisz ezt is megírta valaki, de egyelőre maradjunk annál, hogy ezt használjuk), mivel a c++ nyelvnek nem szerves része a beolvasáshoz használható cin és a kiiratáshoz használható cout objektumok. Alkalmazásukkor azonban átirányítást is felhasználunk, amit a >> és a << jel szimbolizál. Az iostream az Input-Output Stream rövidítése, azaz Bemeneti-Kimeneti Folyam. Az #include utasításokat mindig a kód elejére illesztjük.
Névterek (namespaces): a függvényeket tartalmazó modulokat névterekben csoportosíthatjuk. Az ANSI C++ által használt függvények és modulok a standard (alap) névtéren érhetők el, amit a using namespace std paranccsal jelzünk. A névterek lehetővé teszik, hogy pl. két olyan header file-t is használhassunk, mely tartalmaz egy ugyanolyan nevű deklarációt. Ezt a hatókör operátor felhasználásával tehetjük majd meg(). Pl. tegyük fel, hogy ír valaki egy cout-ot, ami már létezik az iostream.h-ban. Ha az új cout-ot tartalmazó header file-t pl. egy xyz névtérhez rendeljük, akkor a későbbiekben tudjuk őket egyszerre használni, méghozzá a névterük megkülönböztetésével, így az xyz::cout és std::cout egy forrásállományban is alkalmazható.
A fordítás azt jelenti, hogy a programunkat az adott programozási nyelv fordítóprogramja leellenőrzi szintaktikailag. Szintaxis: mint a nyelvtanban, azt jelenti, hogy alakilag megfelel-e a megírt kódunk a programnyelvnek, azaz nincs-e vmi elírva, minden amit deklaráltunk, az ugyanolyan néven szerepel-e mindenhol, és a programnyelv utasításai megfelelő formájúak-e. Így mondhatjuk, hogy bár lehet, hogy sok bosszúságot fog okozni számunkra egy program fordításakor a sok figyelmeztetés, hibajelzés, az mégis segítséget ad, hogy javíthassuk hibáinkat. Azaz mondhatjuk úgy is egyszerűbben, hogy a szintaxis a a programnyelv nyelvtani, alaki helyessége. FIGYELEM! A szintaktikus helyesség mellett létezik egy szemantikai helyesség is, amit azonban nem ellenőriz helyettünk semmi, mikor programot írunk. Tehát semmilyen segítséget nem kapunk hozzá. Ez a hiba tartalmi hiba, azaz a program írása közben lehet, hogy mindent megfelelően jelöltünk, használtunk, ám a programunk nem azt csinálja, amit szeretnénk, saját hibánkból.
Mielőtt belekezdenénk egy példába, fontos letisztázni, hogy C++-ban a program az úgynevezett főfüggvénnyel kezdődik, melynek a neve main. Ebből csak egyetlen egy lehet, és ha moduláris a programunk, célszerű az őt tartalmazó file-t a programunk nevével menteni. Innen indul majd minden, minden függvényhívás, és minden alprogram végrehajtás. A munka megkezdése előtt a neten szét lehet nézni, rengeteg ingyenesen használható fordítóprogramot lehet találni, legnépszerűbbbek:
A main.cpp file tartalma:
#include <iostream>
// Használjuk az iostream.h file-t
#include "fgv.h"
// Használjuk az általunk megírt fgv.h file-t
using namespace std;
// Használjuk az iostream-et tartalmazó standard névterületet
int main() // Ez a fõfüggvényünk
{
int a, b; // a és b változó deklarálása egész számnak
cout << "Kerek egy szamot: ";
// Szöveg kiiratása, idézőjelek között
cin >> a; // az a változó beolvasása
cout << "Kerek meg egy szamot: ";
cin >> b; // a b változó beolvasása
cout << "Osszeguk: "<<szamol(a,b)<<"."<<endl;
// az általunk megírt szamol fgv használata, a sor végét
// endl-lel (endline=sorvége) zárjuk
return 0;
// minden fgv visszatérési értékét a return(visszatérés)
// után írjuk. A main fgv visszatérési értéke az operációs
// rendszernek szól, a 0 azt jelzi, hiba nélkül futott
// le a program.
}
A fgv.h file tartalma:
#ifndef FGV_H_INCLUDED
#define FGV_H_INCLUDED
int szamol( int, int );
#endif // FGV_H_INCLUDED
A fgv.cpp file tartalma:
#include "fgv.h"
// ide kerül a szamol fgv-ünk megvalósítása:
int szamol( int _a, int _b )
{
return (_a + _b);
};
